Amikor egy pillanatra rés támadt a vasfüggönyön

Alig néhány évvel az 1956-os forradalom után, a kádári Magyarország akkor még korántsem legvidámabb barakkjából közel húsz fiatal építész szabadulhatott ki egy rövid időre, hogy egyéves gyakorlat keretében szerezhessen testközeli tapasztalatokat Angliában a „hanyatló nyugat” építészetéről. A program a Londonban élő, magyar származású brutalista építész, Goldfinger Ernő ötlete nyomán és hathatós támogatásával jött létre. Az „angliás” magyar építészek közé tartozott Callmeyer Ferenc is, aki 1963 és 1965 közt a londoni Richard Sheppard Robson & Parters irodában dolgozhatott az uxbridge-i Brunel Műszaki Egyetem új campusának tervezési munkáin, több épületen önálló tervezőként.

1945 januárjában még dörögtek az ágyúk Budán, „Budapest erőd” ostroma a végső stádiumához közeledett, amikor Pesten, az átvonult front mögött, szétlőtt, szeles, bedeszkázott ablakú irodákban már fellelkesült építészek kis csoportjai tervezgették, hogyan fogják újjáépíteni a romba döntött országot. Optimisták voltak: itthon a Horthy-rendszer sokáig gátolta az Európa-szerte feltartóztathatatlanul terjedő modernizmus térnyerését, miközben a hazai építészek az elsők közt sajátították el az „Új Építészet” eszmerendszerét és formanyelvét, elsősorban a dessaui Bauhausban tanulva. Joggal reménykedtek benne, hogy a háború lezárását követően végre a magyar építészet is felzárkózhat a kontinens nyugati fele által diktált irányhoz.

Nem így történt. A kierőszakolt kommunista politikai fordulatot követően hamarosan az építészekre is rákényszerítették a szocialista realizmus sztálini-zsdanovi doktrínáját, és bár a hruscsovi desztalinizáció következtében az ötvenes évek második felétől lassan az építészeti archaizálás kényszere is oldódni kezdett, az immár későmodern elvek szerint dolgozni engedett építészek, hasonlóan a keleti blokk többi „polgárához”, végleg a vasfüggöny fogságában rekedtek. Ezért is szőtt egyfajta mítoszt a magyar építészeti szakma azon személyek, csoportok köré, akik az elzártság ellenére is közvetlen kapcsolatba tudtak kerülni a nyugat-európai építészettel, s közvetíteni tudtak valamit itthon annak hatásaiból.

Ilyenek voltak a „dániások”: néhány tucat építészhallgató, akiket 1944-ben Németországba hurcoltak, majd a háború végén Dániában estek fogságba, ahol közülük páran, elsősorban az agilisabbak, tehetségesebbek, építészirodákban helyezkedtek el, s a rövid gyakorlat során némi északi építészeti szemléletet szedtek fel. 1946-os hazatérésük után az ő közvetítésükkel ismerték meg a magyar építészek a két világháború közti, klasszicizáló skandináv modernizmust.

Valamivel kevésbé ismert az „angliások” története, pedig esetükben nem az építészettel még épp csak ismerkedő, harmad-negyedéves építészhallgatók kaptak lehetőséget a külföldi tapasztalatszerzésre, hanem lediplomázott, fiatal, de tehetségüket már bizonyított szakmagyakorlók, akiket a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) választott ki az angliai gyakorlatra.

Történetük egy itthon eddig a szűk szakmán kívül kevésbé ismert, de az utóbbi időben lassan a társadalmi köztudatba is beszivárgó, Magyarországról az első világháború végén kivándorló, s Franciaországban, majd Nagy-Britanniában fényes karriert befutó építésszel, Goldfinger Ernővel kezdődött. Az 1902-ben született Goldfinger Erdélyben és Budapesten töltötte ifjúságát, majd 1920-ban érkezett Párizsba, s felsőfokú tanulmányait már itt végezte el az École des Beaux-Arts-ban. Itt kezdte szakmai pályafutását is, és a tehetséges és mozgékony fiatalember hamarosan a két világháború közti modern európai építészet sok fontos képviselőjével személyes kapcsolatba is került. 1925-ben már meg is nyitotta saját irodáját Szivessy Andrással, aki Párizsban André Sive néven lett később ismert építész. Ebben az időben jelentek meg Goldfinger első írásai is, ekkor még Magyarországon, a Pester Lloyd hasábjain, az új francia építészetről. 1926-ban valósult meg első műve, egy londoni szalon, mely aztán egyik megrendelést hozta a másik után. Külföldi utazásokat tett, urbanisztikát tanult két évig, majd önállósodott. 1933-ban még Franciaországot képviselte a CIAM (a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) athéni ülésszakán, majd egy évvel később, miután feleségül vett egy Párizsban festészetet tanuló angol lányt, Londonba települt, ahol tovább folytatódott építész karrierjének kibontakozása.

A háború után, 1946-ban Pierre Vago magyar származású francia építésszel (aki Vágó Péter néven született a századelő híres magyar szecessziós építésze, Vágó József fiaként) együtt kezdeményezte az UIA – az Építészek Nemzetközi Egyesülése – megalapítását, ami létrejötte után azonnal első szervezőtitkárává választotta. Sorra épültek meg egyre jelentősebb alkotásai, iskolák, lakó- és középületek, városrész méretű együttesek magasházakkal, s a hatvanas évekre a későmodern építészet brutalista irányzatának egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert mesterévé vált; a Royal Academy of Arts 1971-ben választotta rendes tagjai közé. 1987-ben hunyt el.

Ismertségének az utóbbi időben tapasztalható viszonylagos növekedése az építészetet amúgy nem követő nagyközönség körében leginkább annak köszönhető, hogy Ian Fleming, James Bond karakterének megalkotója az építészről mintázta a titkosügynök egyik antagonistájának, Goldfingernek a karakterét – egy elmélet szerint azért, mert hallott az eddigre sztárstátuszú alkotó legendásan rossz természetéről. A dologból még per is lett, ám ismerői szerint Goldfinger Ernő valójában profitált az ügy médiavisszhangjából – a rossz reklám is reklám. Legutóbb Nyáry Krisztián, a magyar művészek magánéletéről népszerű tárcákban tudósító irodalomtörténész-szerkesztő foglalkozott a Bond-affér nyomán egyre inkább a popkultúra részévé váló Goldfinger életével.

Goldfinger Ernő, aki kényelmes anyagi jólétben élt Angliában, az ötvenes évek végén kereste meg ifjúkori barátját, a Magyarországon építészként dolgozó idősebb Hübner Tibort azzal az ötletével, hogy fiatal, de már lediplomázott magyar építészeknek biztosítana szakmai gyakorlati lehetőséget Nagy-Britanniában. A kapcsolatot a két ország szakmai szervezetei, a RIBA és a MÉSZ közti megállapodás tette hivatalossá; ahhoz, hogy a korai Kádár-rendszer politikai klímájában létrejöhessen az imperialista ellenséggel közös szakmai program, kellett Dr. Szabó János, az akkori építésügyi miniszterhelyettes (egyben MÉSZ elnökségi tag) hathatós támogatása is.

A programot persze nem verték nagydobra: a MÉSZ tájékoztató füzetében jelent meg a felhívás, igaz, csak a legelső alkalommal. Ugyanis a jelentkező 150 építész közül válogatva az elkövetkező évek összes gyakorlati helyét fel tudták tölteni. A végső szót idősebb Hübner mondta ki, aki informális beszélgetéseken tesztelte le a jelöltek angol nyelvtudását. A kor szakmai sajtója (a MÉSZ által kiadott Magyar Építőművészet) csak mínuszos hírben, utólag számolt be az ifjú kollégák angliai gyakorlatáról. Az első két turnust még név szerint bemutatta a folyóirat, de a későbbiekről már nem jelent meg konkrét hír, és a politikai nehézségek hamarosan a program beszüntetéséhez vezettek. 1961 és 1965 között 4 alkalommal utazott ki 4-4 építész, majd még egy, később pedig két fiatalnak nyílt lehetősége angliai gyakorlatra, így összességében 19 „angliás” magyar járt a Csatorna túlpartján Goldfinger segítségének köszönhetően.

Magyarországi szakmai státuszukra jellemző, hogy a 35 év körüli építészek közül nyolc már az itthon adható legmagasabb szakmai elismerés, az Ybl Miklós-díj birtokában utazott ki, s további hét angliás is megkapta a díjat a következő néhány évben. Általában elmondható, hogy többen is a hazai későmodern építészet meghatározó mestereivé váltak hazatérésük után, valószínűleg nem függetlenül a brit tapasztalatoktól: elég, ha megemlítjük példaként a korábbi turnusokból Borvendég Bélát, Brjeska Istvánt vagy Hofer Miklóst, vagy a későbbiekből Böhönyei Jánost, Callmeyer Ferencet, Gulyás Zoltánt, Jurcsik Károlyt, Kuba Gellértet vagy Tokár Györgyöt.

Az itthon már befutott építészeket Angliában jellemzően beosztott részlettervezőként dolgoztatták, részben a nyelvi nehézségek, részben a kezdeti bizalmatlanság okán. Kinti foglalkoztatásuk Goldfinger kapcsolatainak megfelelően alakult: leginkább a London Country Council-nál, a magyar származású építésszel kapcsolatban álló magáncégeknél, néhányan pedig Goldfingernél magánál kaptak munkát.

Callmeyer Ferenc, a harmadik turnusban Angliába került építész gyakorlata különlegesnek számított: a londoni Richard Sheppard Robson & Partners közepes méretű magániroda volt jelentős léptékű megrendelésekkel. Callmeyer gyakorlata idején éppen a London melletti Uxbridge településre tervezték a Brunel Műszaki Egyetem új campusát. A fiatal magyar építész előbb beosztott tervezőként dolgozott az egyetem épületein, de tehetségét és felkészültségét hamar felismerték, így három épületet már önálló építészként tervezhetett meg az együttes részeként. Jelentős fizetésemelést követően az eredetileg egy évesre tervezett foglalkoztatását is két évesre hosszabbították meg, s a második év végén az a nem mindennapi megtiszteltetés érte, hogy a cég tulajdonosai felajánlották neki, társuljon be partnerként az irodába. Callmeyer habozott, mert az ajánlat, különösen a hatvanas évek közepének magyarországi békaperspektívájából nézve, kecsegtető volt. Azonban részben a honvágy miatt, részben felmérve, milyen hatása lenne a későbbi gyakornokok lehetőségeire egy angliai gyakorlatra kiengedett építész disszidálása, végül inkább a hazatérést választotta. Kétéves gyakorlata így is egyedülálló az angliások közt: három önállóan tervezett épület, az egyetemi könyvtár, a menza és a diákszövetség épülete állít máig emléket a tehetséges magyar tervező londoni munkájának.

A Lechner Tudásközpont Fehér köpeny & rajzasztal című pódiumbeszélgetés-sorozatának következő, hatodik estjén Callmeyer Ferenc építész lesz Mészáros Ábel beszélgető partnere. CF, ahogy itthon az építész szakmában mindenki ismeri, hazatérve a Tervezésfejlesztési és Típustervezési Intézet osztályvezetője lett, ahol egyik legjelentősebb feladata az angol CLASP könnyűszerkezetes építési rendszer honosítása volt, melynek során hasznosítani tudta angliai tapasztalatait, biztos szakmai nyelvtudását. Hogy milyen hatással volt életére és szakmai pályafutására a londoni tanulmányút, hogyan látja ma döntését a hazajövetelről, ezekről a témákról mind faggatni fogjuk a beszélgetésen, amelyre minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Források:
Borvendég Béla: Amiről a vén tölgyfák regélnek – avagy óda a keletről fúvó nyugati szélhez.
Branczik Márta: Nyers, beton. Goldfinger Ernő nyomában.
Major Máté: Goldfinger Ernő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973.
Osskó Judit: Unokáink is látni fogják – Portré Tokár György építészről
Simon Mariann: KALANDOZÁSOK KORA – Magyar építészek a 60-as évek Angliájában